Ózd felől, a Kohászok útjának kék sáv jelzéseit követve, Hétestelepet elkerülve, a Csontalmára kapaszkodva, majd dombhátakon kanyarogva, erdős vidéken érjük el a Ladányvölgyet. Országúton jutunk be Sátára. A falu két patak völgyébe épült, mik itt egyesülnek, vizük Sátai-patakként folyik tova délnek, a Csernely-patakba ömölve.

Sáta környéke már az őskorban lakott volt, régészek neolit kori lakó telepre utaló leleteket találtak a falu határában – hálónehezéket, cserép edények töredékeit, de további, finom megmunkálású kő eszközöket is. Később, a nomád törzsek mozgolódásai során, majd a magyar nép honfoglalásakor is megtelepedtek ezen a vidéken, a legismertebb, itt birtokot nyert nemzetség a Bél volt. A település már az első, fennmaradt írásos említéskor (1281 esztendőből maradt ránk) jelenlegi nevét viselte – az idők folyamán csak az írásmód változott: Sátha, Satta, Sata, Sáta…

Legközelebbi, jelentős, írásos emlék már a török hódoltság korából áll rendelkezésre, amiben ez áll:

„Mi tizedet attunk a Töröknek, azon kívöl szénát és fát hordottunk. Ez ideigh az tizedben igazán megh tartot, de szénát és fát három annyit is hordat mostan velünk, mint annak előtte. Azon kívül ez eztendőben is 6 tallér vöt rajtunk bitanghba. azon kívül ekét is két annyit kéván, mint annak előtte volt.

Tanuk:
Salamon Albert sátai bíró, 50 éves
Fürjes Miklós, 36 éves
Eke Lukács, 78 éves, mind Bárius Ferenc jobbágyai.”

Mindez valamikor az 1500-as második felében történt.

A kuruc időkben a falu már a Vay család kezén volt – gyakorlott kéktúrázóknak ismert lehet a család neve a Vaja központjában álló, szép kastélyról is. Ahogy Vaján II. Rákóczi Ferencnek, úgy Sátán a Vay családnak sem volt maradása a szabadságharc leverése után.

Az 1800-as évek mezőgazdaságból élő települést találnak a borsodi lankák között. A talajviszonyoknak megfelelően búzát, rozst, zabot és burgonyát termelnek a helyiek, de ez az az időszak is, amikor a gömöri vasgyárosok az első kőszénbányákat alakítják a település közelében. Mindazonáltal Sáta a bányászatból csak áttételesen vette ki a szerepét. Akad ugyan táró maradvány a határban, ugyanakkor írásos feljegyzés tanúskodik egy légakna (vagyis szellőztető) létéről. Bár a környék szénjogait megszerezte a bányavállalat, inkább Királd környékére koncentrálták a kitermelést. Azért Sátáról a közelbe eső bányákba sok ember járt át dolgozni. Somsálybánya történeti leírása megemlékezik róla, hogy 1917-ben sátai illetőségű munkások is részt vettek a nagy sztrájkban, ami a bérek és a körülmények javítása érdekében indult. Érdekes korlenyomat a bánya egyik vezetőségi tagjának meglátása az esetről:

„A szén- és kokszszállítás, amely az 1917. év elejéig normálisnak volt mondható, akadozóvá lett, az üzemi anyagoknak beszerzése mind nehezebbé vált, a munkásviszonyok megrosszabbodtak, és a munkásoknak élelmiszerekkel való ellátása, ami az üzem fenntartásának egyik legfontosabb tényezőjévé vált, egy nehezen megoldható problémává lett és mind ehhez járult még a hirtelen kitört és gyorsan mind nagyobb tért nyert munkásmozgalom, amely időközönként az üzemekben anarchikus állapotot teremtett, …

… Mióta a munkásság szervezkedett, a munkásviszonyok tetemesen megrosszabbodtak, mert lassanként mind csekélyebb teljesítésekkel szemben, napról-napra újabb kívánságokkal és követelményekkel lépnek fel és a rend csak nagy fáradsággal és a követelmények részbeni teljesítésével tartható fenn. Hogy a szocialisztikus munkásmozgalom milyen arányt fog venni, ez idő szerint még beláthatatlan, de nem remélhető, hogy a békekötés után kemény harcok nélkül félig elfogadható munkásviszonyokat tudjunk teremteni. Mindenesetre igen elszomorító körülmény, hogy az egész ipari munkásság minden kulturális előkészítés nélkül a szocializmus karjaiba lett hajtva…"

Azokban az években pedig azt is leírták, hogy a bánya dolgozói gárdája jobbára a „Hegyhátakról”, vagyis „Sáta, Omány, Csokva, Csernely, Lénárddaróc, Bükkmogyorósd községekből — kisebb százalékban Ózd, Hódoscsépány, Arló, Járdánháza, Borsodszentgyörgy lakóiból” állt össze. A somsályi bányaüzem vidékről bejáró munkásai sokszor több kilométert gyalogoltak esőben, hóban, fagyban. A hosszú gyaloglás kimerítette a munkásokat, befolyásolva ezzel a termelést is.

Épített örökség

Ahogy a kék sáv jelzésen, Ladányvölgy felől a faluba érünk, a falu közepén látjuk a hórihorgas tornyú templomot. Az épület magassága tekintélyt parancsoló 36 méter. A mai templom alapjai immár több, mint 300 évesek, korábban református Istenháza állt a településen, de azt a törökök lerombolták. A mai templom többszöri felújítás, nota bene újjáépítés után nyerte el jelenlegi formáját, utoljára az ezredforduló után renoválták. Érdekessége a névadó szentről készült főoltárkép története, amit 1856-ban helyeztek át ide, az egri Főszékesegyházból – ott is a főoltár felett volt elhelyezve, ám új helyén nem fért el. Így történt, hogy a széleit „ki kellett igazítani”, méretre kellett vágni a festményt.

Mielőtt azonban a templomot elhagynánk a Kohász Kék jelzésén, tegyünk egy kitérőt jobbra, ahol Sáta talán legértékesebb műemlékét, a Fáy-kastélyt találjuk! Az egyemeletes, kétoldalt egy-egy toronnyal ellátott épületet a Platthy család építtette, tipikus, timpanonos középrésszel, még 1735 körül. A sátai és a – szintén a Platthyak által építtetett – bánhorváti kastély kinézetre és technológiai megvalósításban annyira egyező jegyeket mutat, hogy honismereti és építészeti leírások “egyedi terv ismételt felhasználását” említik.

A kastély egy domboldalon áll, maga az épület szabadon álló. Ahogy a keletkezés idejében és az azt követő századokban jellemző volt, a kastélyhoz jelentős méretű udvar, gazdasági épületek, de mezőgazdasági területek is tartoztak.

A nemesi birtok utolsó tulajdonosa a Fáy család volt, államosítására relatív későn, 1952-ben került sor. Ennek eredményeként az épület egészen 1995-ig semmiféle állagmegóvást, karbantartást nem látott, így az ezidőtájt gyerekotthonként használt kastély életveszélyessé vált, omladozni kezdett. 2018-ban került magántulajdonba a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzattól, azóta új birtokosa mind a területet, mind magát az épületet rendbehozta.

A faluközpontot magunk mögött hagyva, észak felé indulva találjuk meg a Gól-presszóban a túramozgalom bélyegzőjét. Ne feledkezzünk meg sem a bélyegzésről, sem arról, hogy innen a kék sáv jelzést felváltja a kék kereszt jel, azt kell kövessük, amint a Salamon utcán jobbra kanyarodva nekiindul a Csernely-patak völgyének irányába, fel a dombhátra!

(Paksa Sebestyén)

Az egész vár alapterülete mindössze 60 nm, ezért inkább egy megerősített őrtorony lehetett. A falakat a helyben fellelhető kristályos mészkőből rakták, mára azonban ebből nem sok maradt meg. Érdekesség, hogy a vár közepe dobbantásra kongó hangot ad.

Forrás: Dobosy László: Várak, várhelyek és őrhelyek Ózd környékén (Borsodi Kismonográfiák 1. Miskolc, 1975)

A magyarországi népcsoportok közül az egyik legismertebb közösség eredetére több lehetséges elmélet létezik:

• A kabarok leszármazottai
• A népcsoport magja polovec-kun eredetű. nevük is vélhetően a palovec „kun” jelentésű orosz, lengyel szóból származik.
• Avar, székely, kazár töredékek utódjai van szó.
• A palóc népcsoport eredete azonos a magyarokéval.
• Honfoglaló magyarok és szlávok keverékeiről van szó.

Ugyanígy az általuk lakott terület kiterjedésével kapcsolatban sincs egyetértés a kutatók között, de hagyományosan a Mátrától és Bükktől északra fekvő területet, valamint a Nógrádi-medence és az Ipoly-völgyének egy része tekinthető a palócok földjének. A nevük eredetileg egy a parasztság körében elterjedt gúnynév volt. A palócok a magyarság többi népcsoportjától leginkább az igen gazdag folklórjuk sajátosságai által, valamint a 20. század első felében is még fennálló nagycsaládrendszer, illetve az ezt tükröző településszerkezet, a római katolikus vallás, és a kétféle „a” hangot megkülönböztető nyelvjárás által különböztethetők meg. A palócok több csoportra bonthatók, úgy, mint a nyugati, közép és keleti palócság. A barkók és a matyók szintén a palócság alcsoportjainak tekinthetők. Míg az előbbiek főleg Ózd környékén, a Rima-Hangony és a Hódos-patakok mellett élnek, az utóbbiak három Miskolc közeli település, Mezőkövesd, Szentistván és Tard lakosságát képezik.

Néhány nyelvjárási sajátosság a teljesség igénye nélkül:

• Az „a” és „á” hangoknak a köznyelvtől eltérő ejtése
• A -val, -vel esetében elmarad a teljes hasonulás
• Régmúlt megléte helyenként: „megcsókolt volt”
• nyílt hosszú e hang
• diftongusok megléte (uá, ié. üő, aó stb. (laó, haó, aólom, iédes)
• „ü” magánhangzó előtt a t hang ty-re változik (tyükör, tyűz), d helyett „gy” hang: gyiuó, gyiuák, „ti” helyett „zyi”: Katyi, Petyi
• Tájszavak: bábakakas (kappan), bakkanó (zökkenős út), gyük (gyökér) stb.
• T-végű igék múlt idejű alakja: kikötte, kifutta, megsütte

Híresek a palóc népviseletek, melynek több csoportját különböztetjük meg: pl. bujáki, hollókői, kazári, őrhalmi, rimóci, nagylóci. Az öltözet falvanként kifejezte a viselője korát, vagyoni állapotát, valamint sokszor a viselés alkalmát is. A palócok szőttesei, fafaragásai, kerámiái szintén messze földön ismertek. Hiedelemviláguk (garabonciás diák, tüzes emberek, bolygótüzek, nyavalya, tudalmas halottlátó asszony stb.) és szokásaik szintén igen gazdag elemekkel rendelkeznek. Ismert körükben a kiszehajtás, villőzés, karácsonyi vesszőhordás, pünkösdi királyválasztás, betlehemezés, Luca-napi szokások, regölés, húsvéti locsolkodás, mátkatál stb.

(Zwickl Bernadett)

Borsod, Nógrád, Gömör és Heves vármegye határvidékén élő néprajzi csoport, a Sajótól délnyugatra, a Zagyva forrásvidékéig, a Rima, Hangony és Hódos patakok mentén, illetve ezek környékén fekvő mintegy 50 falu lakossága. A barkók központi városának Ózd tekinthető. A barkókat a néprajztudomány a palócság egy ágának tekinti. Nevük eredete ismeretlen, származhat a „pofaszakáll” jelentésű barkó szóból, illetve a Bertalan személynévből, ezenkívül más elméletek is léteznek. A legvalószínűbb az, hogy egy 18. századi huszárezred nevéből ered az elnevezés, melynek éppen ez a vidék volt a toborzási területe. Az ezred elnevezése az olasz származású, Barco ezredes nevéből ered. Az írásos forrásokban a múlt század elején jelenik meg a barkóság, mint népcsoport. Feltehetőleg gúnynévből vált megkülönböztető névvé. A barkók a 20. századig megőrizték archaikus népi kultúrájukat. A környék gyors iparosodása hatására korán „kivetkőztek” és elhagyták szokásaikat.

Vallásukat tekintve többségében római katolikusok, de szép számmal vannak köztük reformátusok (pl. Bánfalva, Nekézseny, Mályinka, Szilvásvárad, Nagyvisnyó környékén) is. Nagyrészt erdővel borított területen élnek, így a terület megműveléséhez szükséges volt az erdőirtás. Az erdőtől elhódított, gyengébb minőségű földeken alakult ki a földművelés, ami gyakran még az önellátást se tette lehetővé. Jellemző a vidékre a legelőket hasznosító állattartás. Jellegzetes barkó falvak: Domaháza, Uppony, Hangony, Bóta, Sáta, Center, Ózd és Arló – ezek közül a Kohász kék útvonala többet is érint.

A barkókról ajánlott irodalom:

• Paládi-Kovács Attila: A barkóság és népe 
• Balogh Béni: Vadócok a Bükkben (Nekézseny falu élete gyerekszemmel a háború előtti években)
• Lakos György: Emberek a Bükkfennsíkon (Többek között egy komplett nagyvisnyói esküvő leírása benne van, de egyébként is érdekes pillanatkép az 50-es évek gondolkodásmódjáról és társadalmáról)

(Zwickl Bernadett)

Nem csupán fényes, fekete színével (fehér hassal) tér el fehér gólyától, de egészen más természetűek is. A fekete gólya félénk, magányos madár, vegyes és lobhullató erdőkben költ. Magas fákon építi vaskos fészkét, bár hegyvidéki területeken sziklákon is fészkel.