A földtörténeti oligocén korszak végén – bő 20 millió éve – a területet egy lassan sekélyesedő, elmocsarasodó tengeröböl borította.

Itt rakódott le az a hullámzónában felhalmozódó sekélytengeri homok, mely ma 300-400 m vastagságban a felszín kőzetalkotó alapanyaga.

Ez az a homokkő, mely ma az Ó-Bükk fő kőzetanyagát adja, és amelyet a Pétervásárai Homokkő-formáció néven ismerünk.

Ez a sekély tengeröböl az idő előrehaladtával egyre jobban feltöltődött, és ahogyan a Bükk lassan a Darnó-zóna törésrendszere mentén egyre jobban északra nyomult, elkezdett felboltozódni, kiemelkedni.

A földörténeti miocén kezdetén – kb. 20 millió éve – az Ó-Bükk központi területe már szigetként emelkedett a környező mocsaras tengeröböl fölé.

A Bükk lassú mozgásával és emelkedésével párhuzamosan az Ó-Bükk területe is egyre magasabbra emelkedett: a mocsárvidékből kiemelkedő dombhátakat lassan kezelésbe vette az erózió pusztító ereje. Mindeközben az Ó-Bükk ősét – ezt az alacsony dombvidéket vagy inkább tagolt szigetvilágot – egy áthatolhatatlan, zegzugos öblökkel tagolt mocsárvidék vette körül, míg északon és nyugaton a Nógrádi-bazaltvidék maar-vulkánjai szórták időszakosan a vulkáni hamut a tájra.

Ipolytarnóc…

E sekély, mocsaras öblökben a gyakran lezúduló áradások által szállított homokos hordalékkal eltemetve jöttek létre a hegyvidék keleti és déli peremén azok a hatalmas szénmezők, melyeket a 19. század közepétől egészen a 20 század végéig fejtettek.

Miután az Északi-Kárpátok előtere egyre magasabbra emelkedett és a területet végleg elhagyta a tenger, a kiemelkedő puha homokkő alakításában a főszerepet átvette az erózió: hosszú, sugaras lefutású mély szurdokvölgyek, meredek hegyoldalak, sziklás, kopár gerincek uralták el a tájat, melyek napjainkig különleges formavilágot  - és különleges mikroklimatikus viszonyokat -  kölcsönöznek a tájnak.

Klein Dávid

A Szalajkaház közelében a 13-14. században állhatott e település. A Hosszú-völgyi- és a Nyárjas-patakok völgyére terjedhetett ki határa. A hegységközi zárt medencék erdőirtásos, cseres tölgyesekkel jellemezhető tájtípusában települt meg a falu. Ez a terület gazdaságilag leginkább vadászatra volt alkalmas. Térképes előfordulása nincs.

Sokaknak feltűnhet, hogy a jelenleg vendégházként üzemelő Szalajkaházat és környékét ugyanúgy hívják, mint a jól ismert bükki nagytestvérét, a szilvásváradi Szalajka-völgyet. És máshol is összefuthatunk a „szalajka” helynévvel, elsősorban a Felvidéken és Észak-Erdélyben, de akár a szomszédos Mátrában is.

Akkor tehát mi is a „szalajka”?

A 18. században a Magyar Királyság területén is beinduló kezdetleges vegyipar legfontosabb terméke a hamulúg volt. Ezt használták a szappan előállításához, de az üveghutákban az fúvott öblösüvegek előállításához is nélkülözhetetlen alapanyag volt.

A hamulúg, vagy más néven hamuzsír a kálium-karbonát természetes úton előállított formája, melyet alkáli sónak, azaz „sal alcali”-nak, avagy magyarosan szalalkálinak is hívtak. Na, ebből ered a népies neve, azaz a „szalajka”.

De mi is pontosan a hamuzsír?

A fa elégetésekor – elsősorban a bükkfát kedvelték – a hamut összegyűjtötték, és a „hamuházba”, vagy más néven „szalajkaházba” vitték. Itt vízzel átitatták, és egy nap állás után a hamuból kicsorgó lúgos levet nagy üstökben addig főzték, míg a víz elpárologtatásával az oldatból sűrű massza nem keletkezett.

Ez volt a fekete hamuzsír, amit még kiégetéssel „kalcináltak”, azaz fehérítettek. Ez a morzsalékony kékesfehér gipsz szerű anyag lett a végtermék, amely képezte aztán a szappangyártás, a textilfehérítés és az üveggyártás alapanyagát.

A probléma csak az volt, hogy kb. egy tonna bükkfa elégetésével egy kg hamuzsírt tudtak mindösszesen előállítani.

Elképzelhető, hogy mindez mekkora arányú erdőpusztítással járt, évente több száz km² erdőt égettek fel a hamuzsírfőzők.

Égették a fát boksákba hordva, de sokszor lábon is – ami szárazabb időben gyakran azzal járt, hogy egész hegyoldalak égtek le.

A magyar hamuzsír egész Európában keresett volt, főleg hogy a 18. századra Nyugat-Európában már elfogytak azok az ősrengetegek, melyeknek faanyagát hamuzsír főzésre használni lehetett volna.

Ennek a hatalmas erdőpusztításnak próbált Mária Terézia gátat vetni, amikor is 1755-ben rendeletben tiltotta be a magyar hamuzsírnak a monarchián kívüli exportját – úgyhogy innentől a Magyarország elsősorban Ausztria iparának hamuzsír igényeit fedezte. De ez sem volt kevés:
1764-ben 36 865 mázsányi hamuzsírt exportáltunk Ausztriába, amit kb. 300-400 km² erdő letarolásával lehetett előállítani! Évente.

Tehát itt, a Szalajkában is hamuzsírt főztek a 18 - 19. században, amelyről a ház, és egykor az egész völgy is kapta a nevét.

A hamuzsír főzés először a Dunántúl, majd később a Felvidék bükkerdejeit emésztette fel, majd a 19. század végére visszaszorult az Északkeleti-Kárpátokba, hiszen már csak itt maradtak kizsákmányolható, nagy kiterjedésű erdőrengetegek.

Klein Dávid

A darázsölyv (Pernis apivorus) egy közepes termetű ragadozómadár, amely főként darazsak és méhek lárváival és bábjaival táplálkozik – innen kapta a nevét is. Különleges szarupikkelyes fej- és lábborítása megvédi a rovarcsípésektől, miközben kirabolja a föld alatti fészkeket. Bár az egerészölyvre hasonlít, karcsúbb testalkatú és hosszabb szárnyú. Magyarországon fokozottan védett, természetvédelmi értéke 100 000 forint.

Történelmi áttekintés

A történelmi Magyarország területén a nagyobb medencékben (Nagyalföld, Kisalföld, Erdélyben a Széki medence), hol melegebb időjárás a jellemző, az alapvető megélhetést, a túlélést a gabonafélék, ezen belül is a búza termesztése jelentette.

A zordabb tájegységekben (rozstermő, káposztatermelő vidékeken) viszont fontos szerepet kaptak a gyümölcsök, ezen belül a hűvösebb vidékeken az almatermésűek. Ilyen például a Nyugat-Dunántúlon Vas, Zala, a keleti térségben a szatmári, beregi térség, míg Erdélyben például a Nyikó-mente.

A kemény, hideg telek túléléséhez elengedhetetlen volt a gyümölcs nyersen, valamint annak mindenféle feldolgozottsági formájában (aszalvány, lekvár, akár pálinka is).

Jelenkori törekvések

Magyarországon az elmúlt évtizedekben többen is hozzákezdtek az értékmentéshez, az ősi gyümölcsfajták megőrzéséhez.

Talán a legismertebb személy Magyarországon Kovács Gyula, aki több, mint 500 fajtát őriz, nevel Nyugat-Magyarországon, Zala-megyében, Pórszombaton. Ezen belül mintegy 300 ősi almafajtával rendelkezik. Ő indította el a Tündérkert Mozgalmat, melynek célja ezen ősi gyümölcsfajták megőrzése az utókor számára.

Az ősi fajták évszázadok során hozzászoktak a Kárpát-medence klímájához, így nagyon ellenállóak, szívósak, műtrágyát, permetszert nem igényelnek, beltartalmuk összehasonlíthatatlanul jobb a nagyüzemben termesztett fajtákénál, könnyen tárolhatóak.

Az Ivánkai gyümölcsös

A terület birtokosa a 2. világháború előtt Fáy Manó volt, aki később betagolta birtokát a Rimamurányi Unióba – másnéven Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. –, mely a történelmi Gömör-megyében kialakult vasipar legfontosabb szerveződése volt.

Maga a településnév először a 3. katonai felmérésben jelenik meg, míg építményt (a vadászkastély) először a 4. katonai felmérésen találhatunk. (Az építmény szerepel a magyarországi műemléki kataszterben. Törzsszám: 9159. Azonosító: 2653)

A kastély építésének évét 1908-ra teszik, ez lehet a kiindulási alapja a gyümölcsös életkorának is.

A gyümölcsös területe 0,8 ha, a kastélyt körülölelően, szabálytalan ötszög formában. A fáma szerint eredendően 365 fát ültettek. A gyümölcsös jelen állapotában kb. 100 almafát tartalmaz, ezen kívül nem számottevő mértékben körte, szilva, valamint egy fehér eper és dió is megtalálható benne.

Pótolva 1998-ban volt, kb. 20 darab Húsvéti rozmaringgal, mely egyedszámot a gímszarvas gyakorlatilag megfelezett.

A megújítás

2025 tavaszán került sor „vak” mintavételre 99 megszámozott faegyedről, hogy az így nyert oltványokat majd a soron következő sikeres terméskor lehessen fajta szerint beazonosítani.

Ebben az évben a szerencse mellénk szegődött, ritkán látott almaterméssel örvendeztetett meg bennünket a gyümölcsös.

A beazanosítás eredményeképpen 21 almafajtát sikerült beazonosítani, melyek közt a teljesség igénye nélkül az alábbiak szerepelnek: Batul, Arany pármen, Bőralma, Leánycsöcsű, Borízű, Húsvéti Rozmaring, Pogácsa alma, Jonatán, Renet.

Az immáron beazonosított csemeték nevelkednek, várják, hogy erősödjenek, hogy aztán 2026 ősz során elfoglalhassák végleges helyüket, szüleik környezetében.

Pusztagyümölcsösök a térségben

Az ivánkaihoz hasonló „pusztagyümölcsösökkel” Észak-Magyarországon számos helyen találkozhatunk, hasonlóak a szűkebb térségben is akadnak. Jellemzően valamelyik háború előtti nagybirtokos, uradalom részét képezték, nem ritkán a helyszínre telepített gazdasági személyzettel.

A térségben fellelhető pusztagyümölcsösök:

• Vállós-tanya (Tarnalelesz külterület)
• Palina-puszta (Borsodszentgyörgy külterület)
• Egercsehi (Beniczky-kúria)
• Mónosbél (Templomkert)
• Kiskapud (Királd külterület)
• Ivánkapuszta (Arló külterület)

És hogy egy szlovákiai példát is említsünk:

• Fabianka (Losonc előtelepülése)

Grédics Szilárd

Borsodnádasd település egyik meghatározó hegye a Vajdavár, amely a településtől Ny-DNy-ra 4,5 km-re, az azonos nevű, 529 méter tengerszint feletti magasságú hegyen helyezkedik el. A hegy a fontosabb utaktól távol, a Heves-Borsodi-dombság (más néven Ó-bükk vagy Vajdavár-vidék) mélyén, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye határán található. Köröskörül meredek az oldala, csak az ÉNy-i oldalon, az Ökör-hegyre átvezető nyereg felől közelíthető meg viszonylag lankásabb emelkedővel.

A földvár keletkezésének ideje megosztja a kutatókat, mivel sajnos feltárása még nem kezdődött el. Viszont így is sok érdekességet tudunk vagy feltételezünk róla, ami kicsit közelebb vihet a valósághoz.

Egyes feltételezések szerint őskori, mások késő bronzkori-kora vaskori várnak tartják.

Észak-Magyarországon a bronzkor végén-kora vaskor elején (kb. i. e. 1000-850) számos magaslati erődített település, ún. földvár jellemezte a tájat, főként az Északi-középhegységben. Kiépült sáncos erődök maradtak fenn például a Bükk hegységben, a Kyjatice-kultúra népének (észak-magyarországi települések és leletek) erősségei. Ezeken a hegytetőkön álló, sáncokkal védett településeken éltek, amelyek a sztyeppei preszkíta és szkíta kultúrák hatása alatt álltak, szemben a Dunántúl nyugati Hallstatt-kultúrájával.

Ami viszont még érdekesebbé teszi, hogy a kétezres évek elején a miskolci Herman Ottó Múzeum régészei egy rövid bejárást tartottak a Vajdavárnál, és a sáncok mentén IX-XIII. század közti cserépmaradványokat találtak, így feltételezhető, hogy a honfoglaló magyar törzsek is használhatták valamilyen formában az erődítményt.

Azt is megállapították a rövid bejárás alatt, hogy a földvárat valószínűleg felgyújtották és ez lehetett a pusztulásának az egyik oka a tatárjárás idején. Ezt a vörösre színezett homokkő, illetve a fekete talaj is bizonyítja.

A monda szerint IV. Béla a vesztes muhi csata után négy napig tartózkodott a várban, Csicsó vajda vendégeként.

Később feltételezhetően a lakosság a mai lakott völgyekbe telepedet meg követve a kor fejlődését. Viszont a későbbi évszázadok alatt is sokszor szolgált menedékül a várhegy a huszita, török támadások, fosztogatások alkalmával. (Borsodnádasdot négyszer is felégette a török.)

1944-ben Borsodnádasd és a környező községek fiataljai, valamint a katonaszökevények (közel 300 fő) itt bújtak meg a sáncok alatt, és a mai napig látszódnak a földbe ásott bunkerek nyomai.

Továbbá számos monda van köztudatban a mai napig a várhegy alatt lévő labirintusrendszerről, ami tele van kinccsel.

Forgony Evelin